Hadifogolylét az első világháborús Magyarországon (1917–1918)

Az első világháború során az Antant és a Központi Hatalmak egyaránt több millió katonát ejtettek fogságba. Ugyan a hadifoglyokkal való bánásmódot még a háború előtti nemzetközi egyezmények rögzítették – kötelezve a háborús feleket, hogy a csatározások végéig gondoskodjanak hadifoglyaik ellátásáról –, a fogságba esettek roppant magas száma, valamint az elhúzódó háború megnehezítette a kötelezettségek betartását. Ennek ellenére a genfi (1906-os) és a hágai (1907-es) nemzetközi egyezmények vonatkozó normáinak minden háborús fél igyekezett többé-kevésbé megfelelni. A hadifoglyokkal való bánásmód terén ugyanakkor fontos különbségek mutathatók ki.

Orosz hadifoglyok menetoszlopa, 1915

(forrás: Fortepan, 73331)

A világháború alatt az Osztrák-Magyar Monarchia területén több tucat hadifogolytábort állítottak fel. Ezeket a közvetlenül frontvonalaktól távol a hátországban, a külső hadműveleti területek zónáiban hozták létre. A legtöbb fogolytábor a császári és királyi V. Pozsonyi Katonai Kerület területén jött létre (számszerűleg tizenhárom, tizenegy legénységi és két tiszti), így ilyen létesítmények épültek Sopron és a szomszédos vármegyékben is. Az első táborok felállítására már 1914. augusztus végén sor került Nagymegyer és Boldogasszony községek mellett. A boldogasszonyi, a debreceni és az esztergom-kenyérmezei táborral együtt afféle törzstáborként funkcionált, vagyis olyan fogadótábor volt, amelyikben a hadifoglyok vizsgálatára, nyilvántartására és elosztására került sor. A vármegye gazdasági életére döntő hatással mégis az 1915-ben felállított sopronnyéki tábor volt, amelynek hadifoglyai közül a legtöbben dolgoztak munkásként a környező településeken. Ugyanakkor a háborús éveben kisebb munkásosztagok érkeztek Csótról, Somorjáról, Esztergom-Kenyérmezőről, Boldogasszonyról, sőt Anschach an der Donau-ból is.

Úgy Ausztriában, mint Magyarországon a hadműveleti területeken kívül fekvő fogolytáborokat – 1915-től évenként – különböző missziók látogatták, akik a munkára fogott foglyok életkörülményeit vizsgálták. Az első ellenőrzést 1915. novemberében orosz vöröskeresztes ápolónők végezték. A munkakörülmények megtekintése előtt a földművelésügyi miniszter arra kérte a hatóságokat, hogy előbb ellenőrizzék a gazdaságokat, hogy a munkaadók és a községi előjárók az előírt eljárásokat alkalmazzák-e. Ez azért is fontos volt, mert a kialakult vélemény döntő hatással lehetett az Oroszországban lévő magyar hadifoglyokra is. Különösen a foglyok szállására, táplálkozására és a velük való bánásmód (pihenő nap, ebédszünetek, bántalmazás stb.) minőségére helyeztek hangsúlyt. A kedvező kép kialakítása érdekében föntos volt, hogy az ellenőrzést végző misszió tagjaival feltétlenül kedvesen és előzékenyen bánjanak.

A missziók tagjai általában csoportokra oszolva egyszerre több fogolytábort ellenőriztek. 1916-ban összesen négy misszió érkezett Magyarországra. 1917-től az orosz hadifoglyok védelmét a bécsi spanyol követ látta el, így ettől kezdve az orosz fél helyett már a spanyol misszió tagjai vizsgálták a hazai állapotokat. A IV. számú ellenőrző csoport ellenőrizte – többek közt – a pozsonyi katonai kerület, így Sopron vármegye területének hadifogolytáborait is. Az ellenőrzés több visszásságot is megállapított. A vizsgálat szerint például a helyi csendőrség tagjai a munkaadók, vagy a foglyokat kísérő legénység kérésére vizsgálat nélkül elrendelhették a munkára fogott foglyok kikötését. Megállapították azt is, hogy a foglyok ellen tett feljelentések sokszor túlzóak voltak.

1917 folyamán több olyan bejelentés érkezett az alispáni hivatalhoz, amely a mezőgazdasági munkára kiadott hadifoglyok viselkedését vagy az őket alkalmazó gazdák hozzáállását bírálta. Ez, tekintettel arra, hogy a nyári mezőgazdasági munkák épp csak elkezdődtek, súlyos probléma volt. A hivatal az ügyet kivizsgálta, majd az 1917. június 12-én kiadott 8062/1917. sz. körrendeletében az alispán felhívta a figyelmet a foglyokkal szembeni emberséges bánásmódra. Mindezt nélkülözhetetlennek ítélte ahhoz, hogy azok a munkakedvüket és teljesítményüket megőrizhessék. Felhívta a figyelmet arra is, hogy újabb kedvezményekkel és díjakkal próbálják növelni az ilyen hadifogoly-munkásosztagok termelési kapacitását. Mindezeken túl a rendelet óvott a foglyokkal szembeni túlzott bizalmaskodástól, mert – ahogy fogalmazott – a korrekt körülmények biztosításán túl „komázásnak”, „családiaskodásnak” helye nincs.

Amennyiben a visszaélésekre bizonyítékot találtak, elsősorban azokat a személyeket büntették, akik a foglyokat alkalmazták. Ilyen esetben a hadifoglyokat a településen felállított csoportos szállásra vitték. Ha ezt követően is további problémák merültek fel, az egész község büntethetővé vált, mégpedig oly módon, hogy megvonták tőlük a hadifogoly munkaerőt, ami a besorozott férfiak miatti jelentkező mezőgazdasági munkaerőhiány miatt súlyos csapásnak számított.

Volt példa arra is, hogy a hadifoglyok ellenszegültek, vagy megtagadták a munkát. Ebben az esetben szabotázst a legközelebbi csendőrőrsön kellett bejelenteni. A körrendeletben külön kitértek arra is, mit kell tenni, ha a foglyok a munkát követően elcsatangoltak, a helyi kocsmában kötöttek ki, inzultálták a lakosságot, vagy netán megszöktek. Kihágásnak számított, ha valaki az elkóborolt foglyot befogadta, de az is, ha a szomszédos gazdától egyet magához csábított, s az is, ha esetleg a szökésüket segítették.

Kényes kérdés volt a hadifoglyok és a nők kapcsola. A főispán 1918. március 16-án az alispánhoz intézett levelében külön kitért arra, hogy a fogságból hazatérő magyar katonák hazatérve rendezett viszonyokat találjanak. Ugyanis az

„[o]rosz hadifogságba került katonáink visszatérése bármily nagy jelentőségű körülmény is, katonai és nemzetgazdasági szempontokból az államra nézve, magára az állam rendjére azonban az esetben, ha ez alkalomból a szükségessé vált intézkedések meg nem tétetnek, s a már tett intézkedések a legmesszebbmenő lelkiismeretességgel és eréllyel végre nem hajtatnak kiszámíthatatlan veszéllyel járhat.”

Ezért a legfontosabb teendőnek a hazatérő hadifoglyok ellenőrzését és otthonuk nyugalmának a biztosítását tartotta. Ez utóbbi miatt elengedhetetlennek gondolta, hogy a házasságtörés elkövető feleségek és a tiltott viszonyokból származó gyerekek miatti borítékolható konfliktusokat minimalizálják. A megrázkódtatások elkerülése végett a törvénytelen kapcsolatokból született gyermekeket állami gyermekmenhelyeken kívánta elhelyezni.

„Azokat a hadifoglyokat, akik nőszemélyekkel való érintkezéssel megbotránkozást okoznak, be kell vonultatni a táborba, mert sem erkölcsi sem közegészségügyi szempontból ez nem tűrhető”.

Az ilyen hadifoglyok nemcsak tüntetéseken és körmeneteken, de táncmulatságokon sem vehettek részt. A vendéglőket azonban munkaszünetben és a munka után este 21.00-ig kíséret mellett még ők is látogathatták.

A csepregi járás főszolgabírója viszont ezt félreértelmezhetőnek tartotta, mivel a hadifogoly „vendéglő látogatása alatt nem érthet mást, mint a kocsmázást”. Mivel a 31500/16. sz. hadügyminisztériumi rendelet tiltotta, hogy szeszesitalt szolgáljanak ki, így véleménye szerint határozottabb különbséget kell tenni vendéglő és kocsma között. A tilalom ellenére is gyakori esetek voltak a részegség miatt elkövetett rendellenességek. 1918 nyarán a cs. és kir. Hadügyminisztérium arról értesítette a földművelésügyi minisztert, hogy a tudomásukra jutott, hogy a hadifoglyok, különösen az olaszok, Sopron vármegye területén is több esetben ellenszegülnek az érvényben lévő rendeleteknek, például őrizet nélkül közlekednek a településeken, este kilenc óra után is a kocsmában tartózkodnak, koldulnak, a lakossággal érintkeznek, sőt sokszor fenyegetik őket. A miniszter szerint ilyen jellegű szabad mozgás rontja a fegyelmet és fokozza a munkakerülési hajlandóságot. Ettől fogva a járások főszolgabírók arra voltak utasítva, hogy a hatáskörükben felmerült problémákról állandó jelentést tegyenek az alispánnak.

1918 tavaszán már több bejelentés érkezett arról, hogy a kiutalt hadifoglyok megtagadják a munkavégzést és kérik a táborokba való visszaszállításukat. A vizsgálat kiderítette, hogy a felbujtók volt oroszországi magyar hadifoglyok és a községben élő napszámosok voltak. Előbbiek azt állították, hogy az Oroszországban lévő hadifoglyoknak már nem kell dolgozniuk, és ha van elég pénzük, akkor hazatérhetnek. Az utóbbiak pedig a napszámosi díjak növelését szerették volna elérni, oly módon, hogy kevesebb fogoly dolgozik a mezőkön.

1918 folyamán mind gyakrabban fordult elő – különösen 1918 júniusában –, hogy az Oroszországból hazatérő (több esetben szökött) magyar hadifoglyok hazatérésüket nem jelentették a hatóságoknak, hanem idehaza munkát vállaltak és orosz egyenruhájukat megtartva magukat orosz hadifoglyoknak adták ki. Ennek köszönhetően a renintensek a legtöbb esetben sikerrel kerülték el az újbóli katonai szolgálatot. A Belügyminisztérium velük szemben az 1568/VHK. számú körözést adta ki, a konkrét eseteket pedig az illetékes katonai parancsnokság vezérkari osztályával kellett közölni.

Az állami propaganda gondoskodott arról is, még 1918 szeptemberében is, hogy a fogolycserék által hazatérni szándékozó volt orosz hadifoglyok minél kedvezőbb képet adjanak Magyarországról. Ennek érdekében elutazásuk előtt felolvasásokat tartottak a politikai, szociális és közgazdasági viszonyokról és olyan irányba próbálták őket befolyásolni, hogy „a hadifogság számtalan benyomásai közül csak az örvendetesek rögzittessenek meg”.

A Kereskedelemügyi Minisztérium hangsúlyozta, hogy a háborút nem ők akarták, a béke hívei voltak, és sajnálják, ha sokaknak a fogság ideje alatt kellemetlenségekkel kellett szembe nézniük, de

„[a]z orosz foglyokat ért sérelmek sohasem fakadtak ellenszenvből, avagy gyűlöletből, hanem azok a háború okozta számtalan és leküzdhetetlen nehézségeknek következményei voltak.”

A fenti írás a Magyar Nemzeti Levéltár Győr-Moson-Sopron Megye Soproni Levéltára által

2018. május 15-én Sopron és a Nagy Háború címmel rendezett konferencián elhangzott előadás rövidített, átdolgozott és szerkesztett változata.