Hogyan nyerjünk választást? Vidéki parlamenti választások a Horthy-korszakban - 1. rész
„Ünnepelni, temetni, választani a legszebben, legimpozánsabban és a legizgalmasabban tud a magyar” – jellemezte a választásokat egy újság 1926-ban. Az első, 1848. évi népképviseleti választások óta eltelt 170 évben negyvenhárom alkalommal járult a magyarországi felnőtt lakosság kisebb, majd egyre nagyobb hányada a szavazatszámláló bizottságok elé, hogy ott nyilvánosan, majd titkosan gyakorolja állampolgári jogait. Ebből a negyvenhárom választásból hatra a két világháború közötti időszakban került sor.
Hogyan válasszanak?
A valódi korlátozást a választásban nem is elsősorban a választók körének csökkentése, hanem a választás nyílt módja jelentette. Az 1918. évi I. néptörvényt és az 1919. évi XXV. néptörvényt követve a Friedrich-kormány rendelete is kimondta a választások titkos módját. Az 1922-es választójogi rendelet viszont Budapesten és környékén, valamint a törvényhatósági jogú városokon kívül ismét bevezette a nyílt szavazást, az 1925-ös választójogi rendelet pedig csak annyiban módosította ezt, hogy három egymandátumos törvényhatósági jogú várost (Baja, Sopron,Székesfehérvár) is nyílt kerületté nyilvánított. Ezzel a megszerezhető mandátumok közel 80 százalékáról nyílt választásokon döntöttek 1922 és 1935 között.
A nyílt szavazás újbóli bevezetése majdhogynem példa nélkülinek számított Európában (Jugoszláviában a királyi diktatúra kiépítéseként vezették vissza a nyílt szavazást). Bethlen Istvánnak az 1925-ös választójogi törvény előkészítése kapcsán elmondott beszédében ennek elvi megalapozását az adta, hogy
„a választójog nem magánjog, hanem közjog, minden közjog gyakorlásáért mindenki felelősséggel tartozik a közzel szemben. Ha valaki jogot gyakorol a köz nevében és pedig azért, hogy a köz javára szolgáljon azzal, azt mindig nyilvánosság előtt kell tenni, mert hiszen felelősségnek tartozik a köznek abból a szempontból, hogy mikép[p]en élt ezzel a jogával. Az egész közélet a nyilvánosság jegyében folyik le és így szükséges, hogy mindenki férfiasan leérjen a köz elé állani és megmondani a maga véleményét. […] A nyílt szavazás az egyedüli mód arra, hogy azokat a tömegeket, amelyek a közéletben még nem vettek részt, a közélet iskolájába bevezessük. Az a szavazó, aki nyíltan fog leszavazni, az érdeklődni fog polgártársai felfogása iránt és az iránt, hogy milyen állásponton van a többség, mert nem szívesen foglal nyíltan állást egyedül, nem mer felfogásának kifejezést adni, ha azt hiszi, hogy egyedül fog maradni”.
Habár a paternalista szemléletű indoklás klasszikus polgári erényekre hivatkozik, a nyílt szavazás mindig a választók szociálpszichológiai nyomására szolgál. Ez a nyomás nem csupán a hivatalos közegek részéről állt fenn, hanem a szűkebb közösségvezetői, tekintéllyel rendelkező tagjai részéről is – ahogy a Reggeli Hírlap egy 1931-es cikke fogalmaz: „a falu már csak oda szavaz, ahová a méltóságos úr”. A kormánypárti gyűlésekről szóló sajtóbeszámolókban általában a helyi elit részvételéről olvashatunk az egyházi személyektől, a tanítótól, a leventeoktatótól a patikuson és orvoson át egészen a szatócsbolt tulajdonosáig. Különösen nagy szerepe volt, hogy a kerület legnagyobb munkáltatóit, legyen az egy helyi nagybirtokos vagy bányatulajdonos, a kormányzat maga mellé állítsa, ezzel ugyanis az egzisztenciálisan kiszolgáltatott alkalmazottaikat is megnyerték.
Aktívan közreműködtek a kormánypárti jelöltek ajánlásainak gyűjtésében, de sokszor jogellenesena választás napján is nyíltan történt nyomásgyakorlás a részükről, például nagybirtokosok jelentek meg cselédjeik csoportos szavazásánál. A választójogi törvény előírása szerint nyílt szavazás esetén „a választókat aszerint, amint egyik vagy másik jelöltre szavaznak, egyenlő létszámú külön csoportonkint kell szavazásra bocsátani”. Habár ezeknek a választói csoportoknak a választási bizottság elé engedéséről elvileg sorshúzás révén döntöttek, több alkalommal az ellenzéki jelöltekre szavazókat tűző napon, étlen-szomjan várakoztatták órákig, más alkalmakkor a szavazásukat is megakadályozták arra hivatkozva, hogy a záróra végéig nem tettek eleget a szavazásnak. Bejutva a szavazás helyszínére, az adott választópolgár a szavazatszedő küldöttség elé kerülve nyilatkozott arról, hogy kíván-e szavazni (nyílt kerületekben a választás nem, de a megjelenés kötelező volt), és amennyiben élt a választójogával, akkor nyilvánosan kijelentette, hogy melyik jelöltre kíván szavazni, amit a küldöttség a választási okmányon rögzített.
Ajánlott és felhasznált irodalom:
Parlamenti választások Magyarországon, 1920-2010. Szerk.: Földes György, Hubai László. Napvilág Kiadó, Budapest, 2010.
- Gergely Jenő: Titkos választás és ellenforradalom – 1920. - Paksy Zoltán: Választások Bethlen-módra – 1922. - Kende János: Egy túlnyert választás – 1926. - Borsányi György: Válság és választás – 1931. - Sipos Péter: Őrségváltás szavazócédulákkal – 1935. - Pintér István: A kényszerpályára szavazó ország – 1939. Hubai László: Magyarország XX. századi választási atlasza 1920-2000. Napvilág Kiadó, Budapest, 2001. Boros Zsuzsanna - Szabó Dániel: Parlamentarizmus Magyarországon, 1867-1944: parlament, pártok, választások. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2008.
Fóris Ákos: Parlamenti képviselőválasztások az edelényi választókerületben (1920-1947) In: A Borsodi Tájház közleményei, 2013. 33-34. sz. 52–94.
Hollósi Gábor: Országgyűlési választási rendszer és választójog a Horthy-kori Magyarországon In: Pro publico bono - Magyar közigazgatás: a Nemzeti Közszolgálati Egyetem közigazgatás-tudományi szakmai folyóirata, 2015. 1. sz. 115–133.
Hubai László: Választók és választói jog Magyarországon (1920-1947.) In: Társadalmi Szemle, 1998. (53. évf.) 7. sz. 105–117.
Ignácz Károly: Korlátozás és ellenőrzés – választási kampányok a Horthy-korban. In: Parlamenti választási kampányok Magyarországon. Szerk.: Feitl István. Napvilág Kiadó, Budapest, 2010. 57–76.
Parlamenti viták a Horthy korban. Vál., szerk.: Boros Zsuzsanna. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2006.
Püski Levente: A Horthy-rendszer. Pannonica Kiadó, Budapest, 2006.
Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Budapest, 2010.
Ruszoly József: A választási bíráskodás Magyarországon 1848-1948. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1980.
A tanulmány teljes terjedelemben az IPM júliusi számában olvasható.
