Mennyit ér egy választó szavazata? Vidéki parlamenti választások a Horthy-korszakban. 2. rész
A választókerület-manipuláció a mai napig a választási rendszerek meghatározó eszköze a választási előny biztosítására. 1920-ban a dualizmusból megörökölt egyéni választókerületi rendszer alapján voksolhattak. 1922-től a budapesti választókerületekben, majd 1925-től kezdve a titkosan szavazó kerületekben lajstromra szavazhattak, viszont itt is választókerületenként hozták létre a listákat. Az utolsó választás esetében a korábban csak a titkosan szavazó törvényhatósági jogú városokban alkalmazott rendszert kiterjesztették a vármegyei törvényhatóságokra is, viszont nem az egyéni választókerületi rendszer helyett, hanem ennek kiegészítéseképpen jött létre.
Bár a kormányzat élt a klasszikus értelemben vett gerrymandering eszközeivel is – így lett például a budapesti kerületekhez csatolva több környékbeli település, vagy a Rassay-párti Dóczy György zalai választókerülete kettéosztva 1922-ben –,
a valódi manipulációt az jelentette, hogy rendkívül nagy eltérések voltak a választókerületekben élő választópolgárok számában.
Választási plakát, Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége, 1925, Debrecen.
A választókerületek beosztását szabályázó 1914. évi 55000. sz. BM. rendeletet ugyan a 1922. évi 3100. M. E. rendelet módosította, az eredeti szándékokkal ellentétben nem történt meg a 2000 fő alatti kerületek összevonása, hanem a revíziós igény fenntartása érdekében meghagyták a trianoni határ által kettészelt, csonka kerületeket.
Ez olyan aránytalanságokat hozott létre, hogy az 1938-as választójogi törvényig a legkisebb és a legnagyobb létszámú választókerület között több mint hússzoros különbség állt fenn.
A csonka kerületek jelentős hányadát egyébként is egyhangú mandátummal szerezte meg az Egységes Párt, hiszen ezeken a területeken különösen hatásos volt a kormányzat revíziós propagandája. Emellett a több törvényhatósági jogú városokban úgy jelölték ki a választókerületi határokat, a szociáldemokraták bázisául szolgáló külvárosokat lefedő kerületbe jóval több választó került, mint a belvárosi kerületbe.
Az 1938-as választójogi törvény ugyan megszüntette a kiugró aránytalanságokat, de így is a legkevesebb és legtöbb választópolgárral rendelkező egyéni kerület között közel ötszörös különbség állt fenn.
A törvényhatóságok lajstromos választókerületi beosztása újabb lehetőséget adott a kormányzat számára a mandátumelosztás manipulálására. Így a korábban sok egyhangú kerülettel rendelkező észak-alföldi vármegyék többletmandátumhoz jutottak, míg az erős ellenzéki mozgalmakkal rendelkező dél-alföldi és dél-dunántúli megyék, illetve a szélsőjobb által veszélyeztetett Fejér és Veszprém vármegyék listájáról kevesebb mandátumot osztottak ki, mint amennyi indokolt lett volna. Az 1938-ban bevezetett választási rendszer viszont a korábbinál is nagyobb egyenlőtlenségeket okozott a mandátumelosztásnál, ugyanis amíg a korábban is titkosan szavazók csak a törvényhatóságok listájára szavazhattak, addig a vidéki kerületek lakói az egyéni választókerületi jelöltre és a megyei törvényhatóság listájára is szavazhattak.
Tehát egy átlagos vidéki szavazó voksa 58 százalékkal ért többet egy városi választó szavazatánál.
A jelöltállítás mint előzetes választás
Miközben a kormányzatnak sikerült egy olyan választási rendszert létrehoznia, amely eleve a vidéki kerületekben jobban beágyazott kormánypártnak volt előnyös, a mandátumok jelentős hányada már a választás napját megelőzően eldőlt. Az egyéni mandátumoknak 1920-ban 23,78%-át, 1922-ben 11,63%-át, 1926- ban 44,22%-át, 1931-ben 33,67%-át, míg 1935-ben 26,63%-át szerezték meg – kihívó hiányában – a választás megrendezése nélkül. Habár az egyhangú mandátumot nem mindig a kormánypárti jelölt kapta meg, meghatározása 1922-től mindig a kormánypárttól függött. A jelöltállításhoz 1920-ban választókerületenként 500 ajánlásra volt szükség, az 1922-es, illetve az 1925-ös választójogi szabályozás a választópolgárok számának 10 százalékához, maximum 1000 ajánláshoz kötötte az indulást. Könnyített feltételeket élveztek a választást megelőző parlament újból induló képviselői, akiknek elegendő volt feleannyi ajánlást gyűjteniük.
Az egyébként is magas ajánlási küszöb megszerzését a kormánypárti közigazgatás és helyi elit is akadályozta. Az ellenzéki jelöltek ajánlóívének aláírása – akárcsak a szavazás nyilvános módja – a választópolgároktól politikai véleményük nyílt megvallását követelte meg. Emellett nem volt maximalizálva a gyűjthető ajánlások száma (erre csak 1938-ban került sor), így a kormánypárti jelöltek jellemző taktikája az volt, hogy a kampány elején megszerezték a választásra jogosultak döntő hányadának aláírását.
Jellemző példa Radvánszky Kálmán képviselőjelölt 1935-ös indulása az edelényi választókerületben. A kormánypárti jelölt három nap alatt több mint 700-zal, összesen majdnem 1600-zal több ajánlást gyűjtött össze, mint amennyi szavazatot kapott a választáson – amit egyébként a szavazatok közel 57 százalékával meg is nyert. Máshol a nyílt visszaéléstől sem riadtak vissza, így például több településen kidobolták azt, hogy melyik jelölt ívét lehet aláírni. Az ajánlóívek elbírálásánál a választási bizottságok nagy mozgástérrel rendelkeztek arra vonatkozólag, hogy formai vagy egyéb kifogásokra hivatkozva elutasítsanak ajánlásokat.
A pótlásra lehetőséget adtak a jogszabályok, viszont erre az 1922-es rendelet alapján csupán 12 óra, az 1925-ös törvény szerint pedig 36 óra állt rendelkezésre.
Az 1938-as választójogi szabályozás nagyban megnövelte az ellenzéki pártok anyagi terheit. Az ajánlások mellett egy egyéni jelölt indulásához 2000 pengő (ami egy tanító éves jövedelmének felelt meg), míg egy megyei listán való induláshoz legalább 3000 pengő kaució letétele volt szükséges.
Kifejezetten a szélsőjobboldali pártokat érintette az a megkülönböztetés, ami az országos (azaz a parlamentben legalább 4 országgyűlési képviselővel rendelkező) és a nem országos pártok között fennállt. Ugyanis az országos pártoknak listás indulásért 1500 helyett 750, egyéni választókerületi indulásért 500 helyett csak 150 ajánlást kellett gyűjteniük. Emellett feltételezhető, hogy a közigazgatás résztvevői különböző adminisztratív eszközökkel a továbbiakban is akadályozták az ellenzéki jelöltek indulását.
Jellemző példája ennek a Fejér vármegyei lista, melynek 2 mandátumát egyhangú kerületként szerezte meg a kormánypárt. A vármegyében a MÉP legfőbb riválisaként számon tartott Nyilaskeresztes Párt hivatalosan annak ellenére sem tudta összegyűjteni az induláshoz szükséges 1500 ajánlást, hogy a párt egyéni jelöltjei a megyében több mint 21 ezer szavazatot kaptak. 1939-ben az egyhangúlag megszerzett mandátumok száma ugyan 14-re csökkent, viszont az 1920–21-es pótválasztásokkal szemben,
a háborús viszonyokra hivatkozva, az 1938 és 1941 között visszacsatolt területeken nem tartottak választásokat, így onnan a kormányzat 115 képviselőt hívott be 1941 végéig. Tehát a 375 parlamenti képviselői hely közel 34 százaléka választás nélkül került a képviselőházba.
Kampányeszközök és kampánylehetőségek
A kampánylehetőségeket elsősorban az határozta meg, hogy a hat vizsgált parlamenti választás közül négy előrehozott választásként volt megtartva (1926-ban 7, 1931-ben 8, 1935-ben 17, 1939-ben 11 hónap maradt kitöltetlen az ötéves ciklusból). 1922 után a parlament mandátumának lejárta előtti feloszlatása azért volt fontos, hogy miután a kormányzó – a miniszterelnökkel egyeztetve – megszüntette a nemzetgyűlés, majd a képviselőház mandátumát, a belügyminiszter lehetőséget kapott arra, hogy ezt követően alig több mint 20 nappal írja ki a következő választás első napját.
A gyakorlatban viszont ennél is rövidebb volt a kampányidőszak, ugyanis a helyi közigazgatás általában élt a néma hét intézményével, azaz nem engedélyezték a választási gyűléseket. Habár a Közigazgatási Bíróság ezt a gyakorlatot 1935-ben egy konkrét esetben törvénytelennek ítélte, kimondva, hogy a kampány tilalma csak a választás napjára vonatkozhat, az 1938-as választási törvény ezt a gyakorlatot törvényesítette. Ezt a korlátozást a kormánypártnak több módon is sikerült kijátszania. Így például Borsod vármegyében az 1939. május végi néma héten kereste fel a főispán a falusi bírókat az ünnepélyes bírói botjaik átadása céljából. A választás napját megelőző 30 napban lehetősége volt minden jelöltnek, hogy választási gyűléseket tartson. Ennek a szándékát legalább 24 órával korábban be kellett jelenteniük a rendőrkapitányságokon, vidéken pedig a főszolgabíróknál.
A Szociáldemokrata Párt választási propaganda nyomtatványa. Hogyan kell szavazni! 1930. november. 30.
Ez lehetőséget adott az állami és közigazgatási hatóságok számára, hogy különböző közbiztonsági, közegészségügyi vagy egyéb indokokra hivatkozva ne engedélyezzék a gyűlések megtartását, zárt helyiségekben tartandó gyűlések esetében pedig napirenden volt, hogy megfélemlítették a tulajdonosokat. Több alkalommal maguk a jelöltek vagy a pártok kortesei sem tudtak a választókerületben kampányolni, mert különböző közigazgatási és karhatalmi hatóságok vegzálták, időlegesen bebörtönözték vagy kitiltották őket.
Kifejezetten így volt ez a szociáldemokrata jelöltek esetében, akiket vidéki kerületekben gyakran már a vasútállomásról visszafordítottak a csendőrök arra hivatkozva – utalva a Bethlen‒Peyer-paktumra, amelyben 1921 végén az MSZDP vezetője lemondott a közalkalmazottak és a vidéki munkások megszervezéséről a szociáldemokratáknak a nyilvános politikai térbe való visszatérése érdekében –, hogy ez úgymond „nem ipari terület”.
Emellett az újságok időszakos betiltásával is éltek a helyi hatóságok. A Horthy-korszak választási kampányainak legszembetűnőbb különbsége a háború előtti kampányokhoz képet, hogy a dualizmust jellemző karneváli jellege – amint erre egy újság 1926-ból visszaemlékezett: „legjobb esetben is egy-két kivert zápfog árán jutott el a honpolgár a szavazatszedő bizottság elé” – megszűnt, vagy legalábbis visszaszorult. Így megtiltották a pártzászlók és körmenetek tartását, a választást megelőző nap délután 6 órától kezdve pedig megtiltották a szeszes italok árusítását, kiosztását és egyéb módon való forgalomba hozását. Ennek kettős oka volt. Egyrészt a hatóságok tudatosan vissza kívánták szorítani a választások tisztaságát erodáló „karneváli hangulatot”, másrészt az is közrejátszhatott, hogy a választópolgárok arányának nagymérvű növekedése miatt jóval nagyobb erőforrásokat követelt volna meg a szavazók „etetése-itatása”, mint amikor a lakosság csupán 7 százaléka voksolhatott. Ettől függetlenül a választási gyűlések mellett a különböző pártvacsorák voltak a kampány legelterjedtebb rendezvényei, a vidéki sajtóban gyakran olvashatunk „lovasbandériumokról” és diadalkapukról egy-egy jelölt érkezése esetében, s rendszeres vádként jelent meg a másik párt jelöltjével szemben, hogy „kortesbort” használtak a gyűléseiken.
Halálos áldozatokkal járó incidensekre is sor került néhány alkalommal. 1926-ban Vácrátóton gróf Andrássy Gyula tiltakozó hívei közé lőttek a csendőrök, 1935-ben Endrődön nyolc halottat követelt egy kisgazdagyűlésen eldördült csendőrsortűz. 1922 áprilisában pedig bombamerényletet követtek el egy liberális pártvacsorán. Mégis ‒ paradox módon ‒ valószínűleg a legdemokratikusabb választójog jegyében megrendezett 1920. januári választások során érte a legtöbb atrocitás az ellenzéki – szociáldemokrata – jelölteket. Bár 1920. január 25–26-án ügyeltek arra, hogy ne avatkozzanak bele a hatóságok a választásokba, a Tanácsköztársaság bukását követően a különböző ellenforradalmi különítményesek pressziói és atrocitásai hatására az MSZDP vezetése nem látta biztosítva a szabad választási küzdelmet, így végül tiltakozásképpen nem indult a választásokon.
Imitált választásokkal kézi vezérelt parlament?
A politikai akarat ismertetett korlátozásait áttekintve rendkívül nehéz a Horthy-korszak vidéki választásainak értékelése. A választási eredmények viszonylagos egyhangúsága alapján elfogadhatnánk a magyarországi választástörténet legfontosabb kutatójának, Hubai Lászlónak az „imitált választások” terminusát a korszak vidéki választásaira, viszont az ellenzéki pártok és a kormánypárt által a választási harcba fektetett munka, a választásoknak a korszakban elfoglalt politikai jelentősége alapján aligha tekinthetjük ezt a procedúrát „imitálásnak”, főleg az államszocialista rendszer egypárti választásainak tükrében.
A választójog „testreszabása” és a helyi állami és közigazgatósági hatóságok együttműködése, a választási harcba való beavatkozása révén az 1922-ben létrehozott Keresztény-Keresztyén Földmíves-, Kisgazda- és Polgári Pártnak, közismertebb nevén az Egységes Pártnak és utódpártjainak sikerült biztosítani a képviselői helyek döntő hányadát. Bethlen Egységes Pártja a mandátumoknak 1922-ben 58, 1926-ban 69, 1931-ben 64 százalékát, a Gömbös-féle Nemzeti Egység Pártja 1935-ben a képviselői helyek 69, majd 1939-ben a Magyar Élet Pártja néven induló kormánypárt a mandátumok 70 százalékát szerezte meg.
Ennek ellenére aligha beszélhetünk teljesen kézi vezérelt parlamenti munkáról. Habár a korszak minden miniszterelnöke törekedett arra, hogy hozzá hű képviselők kerüljenek az országgyűlésbe, ez a gyakorlatban csak korlátozottan valósult meg. Ez egyrészt a korabeli választási rendszerből fakadt, hiszen az egyéni választókerületi rendszer jóval nagyobb önállóságot biztosított a képviselők számára, mint egy listás választás. Másrészt az 1930-as években megjelenő pártszervezési törekvések ellenére a korszakban a kormányzó párt működése inkább volt megfeleltethető egy választási párt működésének, mint egy modern tömegpárténak. Ezáltal sokszor jóval nagyobb szerepe volt a helyi viszonyokat alaposan ismerő, a helyi elittel jó kapcsolatot ápoló jelöltnek, mint az őt jelölő politikai erő vezetésének, nem véletlen, hogy több alkalommal ellenzéki jelölt hiányában helyi kormánypárti jelöltek mérkőztek meg egymással.
A legfontosabb tényezőt viszont mégis abban láthatjuk, hogy a kormányzó párt csak azáltal tudott meghatározó erővé válni, hogy a jobboldal szinte egészét átfogta, így rendkívül heterogénné vált. A dualizmus konzervatív liberálisaitól a fajvédőkig, a nagybirtokrendszert védő konzervatívoktól a földreformot sürgető egykori kisgazdákig ívelt a kormánypárti politikusok (és hivatalnokok) ideológiai háttere. Ezek az ellentétek egyre inkább kiéleződtek, 1939 elejére egy rövid időre az Imrédy Béla vezette kormánypárt a többségét is elvesztette a kormánypártból kilépők miatt. Így a két világháború közötti kormányzati politikát elsősorban nem a parlamenti váltógazdaság határozta meg, hanem hogy a kormányzó párton belül a heterogén jobboldal melyik csoportja kerül vezető pozícióba. Ezért azok a törekvések, amelyek az 1930-as évektől a kormányzói hatalmat és a rendeleti kormányzást erősítették a parlamenttel szemben, nem csupán egy esetleges jövőbeni ellenzéki győzelemre adott preventív intézkedésnek tekinthető, hanem a saját képviselőkkel szembeni bizalmatlanságot is jelezte.
Ajánlott és felhasznált irodalom:
Parlamenti választások Magyarországon, 1920-2010. Szerk.: Földes György, Hubai László. Napvilág Kiadó, Budapest, 2010.
- Gergely Jenő: Titkos választás és ellenforradalom – 1920. - Paksy Zoltán: Választások Bethlen-módra – 1922. - Kende János: Egy túlnyert választás – 1926. - Borsányi György: Válság és választás – 1931. - Sipos Péter: Őrségváltás szavazócédulákkal – 1935. - Pintér István: A kényszerpályára szavazó ország – 1939. Hubai László: Magyarország XX. századi választási atlasza 1920-2000. Napvilág Kiadó, Budapest, 2001. Boros Zsuzsanna - Szabó Dániel: Parlamentarizmus Magyarországon, 1867-1944: parlament, pártok, választások. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2008.
Fóris Ákos: Parlamenti képviselőválasztások az edelényi választókerületben (1920-1947) In: A Borsodi Tájház közleményei, 2013. 33-34. sz. 52–94.
Hollósi Gábor: Országgyűlési választási rendszer és választójog a Horthy-kori Magyarországon In: Pro publico bono - Magyar közigazgatás: a Nemzeti Közszolgálati Egyetem közigazgatás-tudományi szakmai folyóirata, 2015. 1. sz. 115–133.
Hubai László: Választók és választói jog Magyarországon (1920-1947.) In: Társadalmi Szemle, 1998. (53. évf.) 7. sz. 105–117.
Ignácz Károly: Korlátozás és ellenőrzés – választási kampányok a Horthy-korban. In: Parlamenti választási kampányok Magyarországon. Szerk.: Feitl István. Napvilág Kiadó, Budapest, 2010. 57–76.
Parlamenti viták a Horthy korban. Vál., szerk.: Boros Zsuzsanna. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2006.
Püski Levente: A Horthy-rendszer. Pannonica Kiadó, Budapest, 2006.
Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Budapest, 2010.
Ruszoly József: A választási bíráskodás Magyarországon 1848-1948. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1980.
A cikk az IPM augusztusi számában jelent meg.
