Halálosan pontos adminisztráció? Végső István ismertetője a Gyilkos irodák c. könyvről

„…a közigazgatás legnagyobb kérdése, hogy a jövőben a politikai csínyek képviselői, vagy pedig szociális látású, nép- és nemzetismerettel rendelkező, komoly felelősségnek alá vetett tisztviselők intézik-e a magyar közigazgatást?” – írta Féja Géza 1936-ban a Viharsarok című könyvében. A megújulás nem történt meg, és így érkeztünk el 1944-hez, a magyar történelem egyik legnagyobb sorstragédiájához. Veszprémy László Bernát Gyilkos irodák – a magyar közigazgatás, a német megszállás és a holokauszt című könyve a közhivatalnok rendszerre koncentrálva mutatja be vészkorszak legtragikusabb hónapjait. Végső István kritikai ismertetője a 168 óra eheti számában.

A szervilizmustól a mai napig átitatott hivatalnoki réteg 1944-ben betöltött szerepe régóta vita, jobban mondva nem vitakérdés. Mióta ugyanis a halálbüntetésükre váró nácik a pereikben mindent a magyar államra, közigazgatásra és rendvédelemre igyekeztek hárítani, a holokauszttal foglalkozó szakirodalom szinte kritika nélkül idézi ezeket. Egyes esetekben embereimet megrázta a magyar rendőrség embertelensége – mondta Adolf Eichmann, az RSHA IV-B-4 (zsidóügyi) ügyosztályának vezetője Jeruzsálemben a vádlottak padján az 1960-as évek elején. Dieter Wisliceny, az Eichmann-kommandó tagja a következőket mondta a nürnbergi perben: „Úgy látszik, a magyarok valóban a hunok leszármazottai; nélkülük így sose boldogultunk volna.” Edmund Veesenmayer, a Harmadik Birodalom nagykövete és teljhatalmú magyarországi megbízottja a nürnbergi perben tett vallomásában ezt állította:„Ha a magyarok vaskövetkezetességgel tagadták volna meg a német kívánságot a zsidókérdésben, annak megoldására sor nem kerülhetett volna.” Így aztán nem csoda, hogy a holokausztkutatók minden alkalommal mélyen elítélték a Horthy-féle közigazgatást és a rendvédelmet. Ezekre is reflektál Veszprémy.

Míg a hazai közbeszédben már-már sablonszerűen citált mondatokat így vagy úgy szinte mindenki ismeri, aki valaha olvasott a holokausztról, addig az általa idézett szövegek viszonylag kevesebbet kerülnek elő. Eberhard von Thadden, zsidóügyekért felelős német külügyi osztályvezető arról írt 1944. nyarán, hogy március 19-én „forradalom zajlott” és „a magyarországi zsidókérdés teljesen megváltozott, a magyar zsidók Birodalomba való kiszállítását engedélyezték és a magyarok a zsidók érdekében való fellépésével többet nem kell számolni”. Veesenmayer 1944 májusában így írt a német nyomásra kialakult helyzetről: „A magyar vidéki közigazgatás tisztogatása kielégítően halad. Eddig 41 főispánt mentettek fel és 38 főispáni állást töltöttek be…”A gyergyószentmiklósi rendőrség március 19. kapcsán „rendszerváltásról” írt egy jelentésében. Ungvár törvényhatósági jogú város 1944. első félévi jelentésében ezt találhatjuk: „március 19-én történelmi fordulatot élt át Magyarország”. Magyarkanizsa rendőrsége az 1944. március előtti „múlt rezsim” közszereplőinek tevékenységét kezdte vizsgálni. A németek pedig - vagyis egy idegen rendvédelem egységei magyar területen - 350 nem zsidó közszereplőt internáltak, köztük a közismerten ellenzéki Délmagyarország című lap teljes szerkesztőségét. A német biztonsági rendőrség németül utasította a kassai rendőrséget nyomozásra zsidó ügyekben.

Másfelől a könyv a magyar közigazgatás lélektanát is megpróbálja kibontani. A szerző szerint írása egyik legfontosabb megállapítása: „a kollaboráció többtényezős jelenség volt, amelyben szerepet játszott a németbarátság, a szovjetellenesség, a szervilizmus, a karrierizmus és az antiszemitizmus is”.

Általában nem tartom helyesnek, ha eseményeket, személyeket vagy szervezeteket állandó melléknévvel illetünk, így zavaró, hogy a könyv folyamatosan „kollaboráns közigazgatás” –t említ, igaz a szerző ezzel együtt sem önti le a kollektív felelősség vádjával a teljes közhivatalnoki réteget. Nem véletlen, hiszen pont ő világít rá arra, hogy a kétszázezres „néma hadsereg” összetételében és hozzáállásában igencsak komplex volt:

„A köztisztviselők egy része pedig különösebb ideológiai meggyőződés kifejezése nélkül tett önálló lépéseket mozgásterén belül a zsidóság ellen. Ehhez nem kellett meggyőződéses antiszemitának lenni; elég volt a szervilizmus vagy a zsidóság idegennek tekintése is.”

Nagyon fontos kiemelni a következő gondolatsort is: „Az antiszemita környezet – vagy akár a közszolga részéről létező előítéletesség, esetleg németbarátság – nem tette lehetetlenné, hogy egyes tisztviselők bizonyos személyeket mentesítsenek vagy bujtassanak. (…) a gettósítás és a deportálások céljaival szembesülve a közigazgatás néhány további tagja a lemondást választotta, ám ilyen esetekből sokkal kevesebb ismert, mint a német megszállást vagy a nyilas-hungarista hatalomra kerülést követő lemondásokból.”

Veszprémy könyvéből igen értékes, hiánypótló információkat kapunk a főispánok, az alispánok, a főszolgabírók és a polgármesterek közigazgatásban betöltött szerepéről, hatásköréről is. Eddig kevésbé határolták ilyen jól el ezeket a hivatali szinteket és a holokausztban betöltött jogi helyzetüket. Érdekes, hogy a szakirodalom sokszor kihagyja a városokban a zsidóellenes jogfosztásban résztvevő, abban hasonlóan „bűnrészes” rendőrséget, orvosokat, bábákat, ápolókat. Veszprémy ebből a szempontból is következetes, kellő számú példával mutatja be ezen szervezetek, foglalkozások részvételét a vészkorszakban.

A zsidóvagyon rejtegetése, a zsidók bújtatása, az 1944. július utáni zsidótlanított állapot vagy a népbíróságok kirakatpereinek bemutatása is a könyv erényei közé tartozik. Bátran kritizál bizonyos tabutémákat, mint például a néphatalmai jogszolgáltatás és a zsidók kapcsolatát. Miközben a többnyire mai napig vitatott kérdéseket is alaposan elemzi, szerencsére nem kötelezi el magát egyetlen lehetséges válasz mellett, ilyen például Horthy Miklós és a zsidók deportálásának az ügye. Kiemelkedően fontos erőssége a könyvnek és szerzőjének, hogy nem csak magyar levéltárak, adattárak anyagait, hanem holland, izraeli, német, román, szerb, szlovák stb. forrásokat is használ.

Sajnálatos, hogy a szövegbe rossz példák is becsúsztak, ami a szerző egyébként alapos szakirodalmi rálátása ismeretében érthetetlen. Néhány mondattal igazán nehéz mit kezdeni. „Ezenfelül Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében tagadta meg a gettósítási rendeletet a legtöbb város vagy község: nevezetesen Békásmegyer-Csillaghegy, Csepel, Kecskemét, Pesterzsébet, Rákospalota, Sashalom, Rákosszentmihály, Soroksár, Újkecske, Újpest, Kispest, Vác és Szentendre.” Ezzel szemben a felsorolt településeken– kettőt kivéve – mindenhol létesítettek nyílt vagy zárt gettókat, a vármegyei rendeletnek megfelelően 1944. május 22-én. A szinte minden holokauszt konferencián emlegetett hódmezővásárhelyi és bajai példák kapcsán is azt kapjuk, amit mindenhol, forráskritika nélkül. „Hódmezővásárhely, egyedülálló módon, semmilyen módon nem hozott létre sem nyílt gettót, sem zártat, dacára annak, hogy a döntés halogatása közben még a város vezetését is lecserélték.” Miközben jó ideje tudható, hogy Endrey Béla polgármester valójában nem is akart foglalkozni a gettóval és a helyettes-polgármesterére, Beretzk Pálra „tolta az ügyet”. Ám mivel a költségvetés felborítását és a keresztényekkel való összeütközést mindketten el akarták kerülni így nem létesült gettó. Nem igaz az sem, hogy Ceglédről vagy Bajáról németek deportáltak volna. Ezekről a településekről csupán internálások történtek a részükről, a magyarok deportáltak.

A zsidó tanácsok és a magyar közigazgatás együttműködéséről viszonylag keveset tudhatunk meg. Pedig azok a gettó – és ezzel együtt – a deportálási listák összeállításánál is közreműködtek. Az sem világos, hogy Deák Leó főispán kivégzése kapcsán miért értetlenkedik a szerző. Őt a jugoszláv hatóságok gyilkolták meg, nem jó példa Piukovich József főispán magyarországi fegyház büntetésével való összehasonlítás. Másfelől Deák kapcsán még nincs minden tényt feltáró összegzés, hogy ismerjük a valódi szerepét az újvidéki razziában. Kár előre felmenteni. A felsorolásomat itt lezárva, talán, kijelenthető, hogy az „egymástól átvett sablonok” itt sem segítették a kézirat összeállítását.

Ám kifejezetten fontos lenne a szerző által felvetett módon a holokausztot a magyar népi élet vagy mentalitástörténet keretei közé helyezni. Alaposan kitárgyalt rész a könyvben és nagyon jó felvetés – szinte költői kérdés–, hogy a magyar közigazgatás, amelyre a dunai és mediterrán jellegű lassúság, maradiság, inkompetencia és hanyagság volt a jellemző, Európában példátlan gyorsasággal gettósított és deportált félmillió embert? Lehetséges-e ilyen példátlan eseménysor (külső) beavatkozás nélkül? A sok tévedésen, pontatlanságon alapuló döntés, ami a holokauszt alatt is jellemezte a magyar közigazgatást, vajon mennyire nevezhető halálosan gyorsnak, jéghidegen gyilkosnak?

Reméljük, hogy a könyv és az abban felmerülő kérdések sokakat késztetnek majd mélyfúrásos kutatásokra. Veszprémy László Bernát Gyilkos irodák című műve megkerülhetetlen példagyűjteménye a korszak magyar közigazgatás- és a holokauszt történetének.