Fehérterror, Horthy, források – Válasz Máthé Áronnak
2020. március 2-án Máthé Áron, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnökhelyettese a vasarnap.hu oldalon Legendák helyett inkább kérdések címmel közölt cikket. Ebben az index.hu-n 2020. február 16-án megjelent Fehérterror: gyilkosságok felsőbb parancsra című írásomra reflektált. Úgy gondolom, hogy megállapításai és kérdésfeltevései hozzájárulnak, hozzájárulhatnak ahhoz, hogy az események 100. évfordulóján termékeny és előremutató vita indulhasson meg a Nemzeti Hadsereg és Horthy Miklós 1919–1920-as tevékenységéről. A válaszcikket a Máthé Áron írását leközlő vasárnap.hu-n kívántuk megjelentetni, viszont az oldal szerkesztősége – megkeresésünk ellenére – erre nem adott lehetőséget.[1] Ez az írás annak a kibővített és lábjegyzetekkel ellátott változata.
A cikkemben a következőképp fogalmaztam: „száz éve lappangó bizonyítékok: eddig ismeretlen korabeli iratok alapján egyre biztosabbra vehető, hogy a Nemzeti Hadsereg tiszti különítményei 1919 augusztusában a szegedi hadügyminisztériumtól kaptak szóbeli felhatalmazást gyilkosságok elkövetésére”. Majd úgy folytattam, hogy „a történész ritkán talál ilyen egyértelmű és a tettesek által írt korabeli iratot. Az elmúlt száz év kutatásai során ez az első olyan írásos dokumentum, amelyik bizonyítékként szolgál, hogy létezett felsőbb szóbeli parancs a kommün vélt vagy valós támogatóinak kivégzésére”. Ezek után közöltem az egyik gyilkosság napján készült, kézzel írt jegyzőkönyv leiratát, majd pedig több korabeli hadbírósági eljárás anyagából idéztem a gyilkosságokban résztvevő tisztek mindezt megerősítő vallomásait.
Mitől és miért újdonság ez? Amikor a szakirodalomban ez a kérdés egyáltalán előkerült, a szerzők Prónay Pálnak az események után több mint húsz évvel később (1943-ban) összeszerkesztett feljegyzéseire szoktak hivatkozni.[2] A közölt irat és vallomások megerősítik és kiegészítik az eddigi tudásunkat. A források értékelése szempontjából ugyanakkor nagy különbség van egy korabeli irat, valamint az elkövetők korabeli tanúvallomása és egy évtizedekkel később – a Horthy Miklóssal akkor már szemben álló ember által – írt visszaemlékezés között.
Szekszárd, 1919. augusztus 10. Kivégzésre várók állnak és térdepelnek halálra ítélőikkel szemben.
Máthé Áron szerint „nem újdonság”, hogy „a Fővezérség ilyesmire adott utasítást”, szerinte ez „gyakorlatilag a fehérterror időszaka óta köztudomású volt”, sőt 1963 után „széleskörűen ismert és elismert ténnyé vált”. Mindez nagyon meglepő állítás, hiszen az egész Horthy-korszakban úgy általában tagadták a fehérterror létét.
Vegyük például Horthy Miklós következő nyilatkozatát, amit 1919. október 7-én adott Siófokon az Est tudósítójának: „Fehér terror, zsidóüldözés Dunántúlon nincs”. Majd azt is hozzátette, hogy
„az első időben történtek kisiklások, amikor még nem volt szervezett rend, de ahol atrocitásról hallott, azonnal megindította a vizsgálatot és a bűnös bűnhődni fog. A nemzeti hadseregben – ez a fő elve – csak becsületes ember maradhat”.[3]
1919. október 9-én az Uj Nemzedék című lap újságírójának kérdésére Horthy ezt válaszolta:
„Hallottam és olvastam azokat a híreket, hogy a hadsereg kegyetlenkedik és önkénykedik (sic!). Nem csodálkozom ezeken a dolgokon, a rend ellenségeinek fegyvertárához tartozik a denunciálás. Fölösleges mondani, hogy ezek koholmányok. […] Nincs zsidóüldözés. Aki vörös, aki agitál, aki vissza akarja a bolsevizmust, azt legázolom, ha zsidó, ha keresztény. Ebben nem ismerek sem tréfát, sem különbséget. […] Terror nincsen, csak szigorúság”.[4]
A korabeli kormánysajtó egyik reprezentánsa, a Nemzeti Újság 1919. október 7-én egyenesen úgy fogalmazott:
„szervezett terror volt-e? Nem. Hatósági terror volt-e? Nem. Még csak terror sem volt a szónak egészen aljas vörös értelmében. A népszenvedélynek pillanatokra korlátlanul álló erupciója volt ez, mely lehetett igazságtalan, sajnálatos, talán kegyetlen is, csak éppen tervszerű és szervezett nem volt”.
Nem csak a korabeli sajtó, hanem Gratz Gusztáv, a korszak történetírója is ekképp vélekedett 1935-ben megjelent könyvében:
„a hivatalos tényezők ezeket a cselekedeteket nem rendelték el, még csak nem is pártolták vagy mentegették, hanem állandóan és minden módon küzdöttek ellenük”.[5]
Ezen túl a Máthé Áron által felhozottakkal ellentétben nem azt állítottam, hogy maga a szóbeli parancs léte az újdonság, hanem azt, hogy mindezt most több és nyomósabb – korabeli – irat látszik alátámasztani. Nem hiába fogalmaztam és fogalmazok most is ilyen óvatosan. Azt hogy az utasítást pontosan kik, mikor és hogyan kapták, és ezek alapján mit és hogyan tettek – a cikkben is jelzetten –, intézetünk online tudományos folyóiratában, a Clio Műhelytanulmányok márciusi számában fogom lábjegyzetekkel ellátott tanulmányban bemutatni.
Hogy miért éreztem szükségét, hogy alaposabban utána menjek az 1919. augusztusi eseményeknek? Az egyik ok az volt, hogy 2018-ban megjelent egy olyan könyv (Domonkos László: A Héjjas-nyárfa árnyékában, Kairosz, 2018.), amelyik egyértelműen felmentően írt a Héjjas Iván által elkövetett tömeggyilkosságokról. Ennek a tarthatatlanságát korabeli sajtóforrásokra hivatkozva meg is írtam. A másik, ami erre vezetett az volt, hogy hiába telt el több, mint 30 év a rendszerváltás óta, Bodó Béla ez évben megjelent angol nyelvű könyvén (The White Terror. Antisemitic and Political Violence in Hungary, 1919–1921, Routledge, 2019.) kívül egyetlen olyan monográfia sem áll a rendelkezésünkre, amelyik átfogóan bemutatná a fehérterror történetét. Különösen érdekes, hogy az egyik legalaposabb összefoglalás annak a Hollós Ervinnek a nevéhez fűződik, aki 1957 júniusától a BM II/5. alosztályának („belső reakció elhárítás”) egyik vezetője volt. Az 1985-ben megjelent könyvének egyik fejezete a fehérterror 1919. augusztus-szeptemberi eseményeinek – sajnos – mindmáig legátfogóbb összefoglalása.[6]
Horthy: „A világon az összes rossz a zsidóktól ered” (1921)
A Máthé Áron által idézett beszélgetés, amely von Lampe követ és Horthy között történt, egy fontos kiegészítő forrás – nem ismertem, köszönöm, hogy felhívta rá a figyelmem. A Kolontári Attila által közreadott naplótöredék[7] idevágó része mindösszesen három mondatból áll: „Csak keveseket végeztettem ki […] De a gazemberek elpusztításától nem rettentem vissza. […] Pogromokat nem engedélyeztem”.
Máthé Áron szerint ezekben a mondatokban „benne van a fehérterror egész története, credója és önmagáról épített imázsa is. De felsejlik benne a fehérterrort is magában foglaló, majd magából kilökő rendteremtés, a konszolidáció is. Az a konszolidáció, amiről a vitatott írásban nem esett szó”. Én mindezt nem olvasom ki a fenti töredezett mondatokból. Többek között azért, mert a közölt forrásból nem derül ki, hogy Horthy mindezt melyik időszakra vagy kikre értette. A beszélgetésre egyébként 1921. március 23-án, von Lampe Horthynál tett bemutatkozó látogatásakor került sor. A naplóban fennmarad Horthy-idézet egyébként így folytatódik:
„Nem vagyok megrögzött antiszemita, de azt gondolom, hogy a világon az összes rossz a zsidóktól ered. Megértem, hogy vannak köztük rendes emberek, de mégis meggyőződésem, hogy minden rossz a zsidóktól származik”.[8]
A Kolontári által egy orosz levéltárban megtalált naplóból az is megtudható, hogy von Lampe szerint Horthy nemcsak, hogy olvasta a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei című dokumentumot, de markáns véleménye is volt róla:
„az abban foglaltakat, köztük a zsidó világ-összeesküvés forgatókönyvét valóságosnak fogadta el. A Népszövetségről is azt mondta von Lampénak, hogy az a zsidók és a szabadkőművesek irányítása alatt áll. Horthy hangsúlyozta a propaganda jelentőségét, amit ő ugyan felismert, de sajnos nincs elég pénze, hogy megvásárolja a Timest, a Tant vagy a Corriera de la Serrát. Minden pénz a zsidók kezén van, így ők a hatalom birtokosai is” – írja Kolontári.[9]
A fonyódi akasztások (1919. augusztus 28.)
Máthé Áron felveti, hogy egy korábbi írásomban, amelyben röviden bemutattam a több mint 300 áldozatot követelő 1919. augusztusi tömeggyilkosság-sorozatot, nem említettem, hogy egy esetben Horthy közbenjárt az egyik letartóztatott érdekében.
Az ügyet többen alaposan feldolgozták,[10] legutóbb Varga István, fonyódi helytörténész szentelt egy egész forrásgyűjteményt az esetnek.[11] Az ügy háttere röviden az, hogy 1919. augusztus 28-án Fonyódon egy tiszti különítmény mondvacsinált okokkal felakasztatott három férfit a a helybeli lakosokkal.
Az akasztást megelőző este az egyik áldozat Tószegi Freund felesége Siófokon felkereste Horthyt, s előadta, hogy férje letartóztatása pusztán „magánbosszú” eredménye, mire Horthy megígérte, hogy „az ügyben mindent el fog követni”, majd pedig egy tisztet küldött szóbeli paranccsal, hogy a letartóztatott földbirtokosoknak „semmi bántódásuk ne essék”. Az események után – Prónay Pál feljegyzései szerint – Horthy azt kérdezte Prónaytól, hogy
„Te, mit csináltatok Tószeghivel Fonyódon? Azonnal menj le és intézkedj, ne görbüljön meg egy hajszála sem, mert az antant érdeklődik iránta, én pedig garantáltam épségét és kiszabadítását. Ezen szavak után máris kituszkolt az ajtón, hogy siessek. Én bizony nem nagyon siettem, mert elgondolkozva magamba: már ha az antant is beleavatkozik érdekében, biztos nagy gazember lehet, és bár ütnék agyon, mielőtt kiszabadul, vagy odaérek. Példát statuálandó kis embereket kénytelen vagyok felhúzatni, a nagy bűnösök pedig, mivel gazdagok, összeköttetéseik vannak és zsidók, megszabadulnak a kötéltől. Nem szívesen vállalkoztam egy olyanra a felmentő parancsot kiadni tisztjeimnek, aki súlyos gazember, akit az egész környék utál és ellene fel is van háborodva”.[12]
Miután Prónay jelentette, hogy Tószeghit felakasztották – ismét csak Prónay Pál feljegyzései szerint – Horthy
„.eleinte a haját tépte és a kezeit tördelte, mivel az antantnak adott garanciái ekképpen meghiúsultak. Én azonban megnyugtattam:
– A nép dühével szemben egy-két ember tehetetlennek bizonyult, különben is nagy gazember lehetett Tószeghi, mert a nép akarata ilyképpen nyilvánult meg. Mindjárt Fonyódra indulok és ottan kivizsgálva az esetet, arról egy részletes jelentést fogok küldeni.
– De hát, hogy lehet az – jegyezte meg Horthy – miután az antant Salmra is hivatkozott, mint olyanra, aki a legvérengzőbb? Már pedig tudom, hogy benne is zsidóvér van, hiszen az anyja egy Erlanger?
– Igen, jelentettem én. Nemcsak őbenne, de vannak még néhányan ilyenek nálam, ezek nagyobb passzióval akasztják a zsidót, mint a nem zsidók. Erre azután elmosolygott ő is, na, csak siess, hogy most már valamiképpen rendbe hozzad az ügyet, fejezte be Horthy a szavait”.[13]
Vagyis Horthy motivációja – legalábbis Prónay szerint – külső okokra (is) visszavezethető.
Horthynak az események utáni tettei szintén árulkodóak. A tisztjei által megszervezett és lebonyolított kivégzés polgári elkövetőinek szabadon bocsátását kérte az ügyészségtől, mert „egy népítéletnek csupán végrehajtói voltak, akik egy község jogos felháborodásából származó ballépésért [...] a felelősséget nem viselhetik”. Később a civil elkövetőknek és a felbujtó – korábban más gyilkosságokat is elkövető – tisztjeinek amnesztiát adott.
Horthy és a fehérterror
Fontos felvetés, hogy ebben az esetben miként értékeljük Horthy cselekedeteit. Számomra Horthy tettei és mulasztásai – különös tekintettel főparancsnoki mivoltára és felelősségére, valamint a kormányzói hatalmából fakadó jogosítványainak használatára (közkegyelem) – azt mutatják, hogy Horthyt komoly felelősség terheli, hogy
1.) ezek az események egyáltalán megtörténhettek,
2.) azokat eltussolták,
3.) majd letagadták,
4.) akik pedig az igazságot ki merték mondani, azokkal szemben kormányzósértési- vagy más büntetőeljárásokat indítottak (pl. a fegyveres erők sérelmére elkövetett rágalmazás).
Máthé Áron költői kérdésként teszi fel, hogy mit érthetett Horthy az alatt, amikor arról írt emlékirataiban, hogy „egyetlen törvénytelen tett elkövetésére sem adott parancsot a fővezérség”. Szerinte lehet, hogy Horthy ezzel azt fejezte ki, hogy „felbomlott a törvény és a rend, «forradalmi törvényesség» uralkodott, amit természetszerűen követett az «ellenforradalmi törvényesség»? Esetleg mind a kettő egyszerre?” Nehéz megítélni 100 év távlatából, hogy mi gondolhatott az idős Horthy évtizedekkel az események után. Egy biztos: a szöveg tisztán nyelvtani értelmezése alapján itt egyszerűen valótlant állított.
Máthé Áron azt is felveti, hogy Horthy magatartását „szimplán bűnpártoló magatartásnak vagy egy tragikus helyzetben a legkisebb ellenállás irányába menő politikai cselekvésnek” értékeljük? Figyelembe véve azt, hogy a „rendteremtést” és „konszolidációt” még hosszú hónapokig százszámra kísérték (rabló)gyilkosságok és súlyos atrocitások[14], a válaszom egyértelműen az, hogy ez legalább bűnpártoló magatartás.
Mindehhez adalék az az 1919. december végén lezajlott párbeszéd, amit kizárólag Prónay Pál – korábban már említett, 1943-ban összeállított – feljegyzéseiből ismerünk. A helyszín a Gellért szálló, ahol Prónay, miután megfürdött és átöltözött a részére külön fenntartott szobában, fővezéri kihallgatásra volt hivatalos. Érdekes felidézni a Prónay által rögzített beszélgetés hangulatát.
"Úgy látszott, mintha Horthy figyelmesen hallgatná előadásomat, azonban a tőle nyert feleletekben és válaszokban azt az impressziót tette reám, mintha nem értette, vagy nem fogta volna fél, hogy tulajdonképpen miről is folyik a szó. Többnyire az aktuális témáktól eltérve példákat hozott fel,. amelyekbe belemélyedve teljesen elveszítette a tárgy fonalát, de nem is jutott nála senki se szóhoz. Nemcsak én, de mások is gyakran egy egész órát, néha kettő és felet is ültünk íróasztala melletti karosszékben. Ebben hallgatnunk kellett a nagy bőbeszédűséggel és lélegzetvétel nélkül általa elmondott hasonlatokat, melyeket a világnak összes részeiből ragadott ki, ahol valamikor mint tengerész járt. […] Néha egészen meghökkenve távoztam, és nem tudtam elképzelni, vajon a fővezér tréfából mondotta-e el az elhangzottakat, vagy holmi észbeli zavarok lehettek okai esetlen elszólásainak. Olyan ügyekből kifolyólag, melyeknek elintézése talán 10 percet igényeltek, sokszor órák hosszát kellett nála eltölteni, és csak akkor kelhetett fel az ember, amikor Horthyt vagy ebédre hívták, vagy szárnysegéde sürgősen valaki mást jelentett be kihallgatásra. Egy idegen témára való átugrás a fővezér kihallgatásainál rendszeresen bekövetkezett, és azokban annyira elmélyedt, hogy elfelejtette, miről volt eleinte szó. Az illető pedig, aki szerette volna véleményét és határozott intézkedéseit hallani előadott ügyeire nézve, épolyan (sic!) tájékozatlanul ment el, mint amikor jött".
Itt érkezik el a beszélgetés a következőkhöz:
"Ezen alkalommal ugyancsak sokáig időztem a fővezérnél, aki szememre vetette az ország több részében, főleg Dunántúl talált több zsidó hullákat. Mint mondotta, ismét új tápot ad az ilyen a külföldi sajtó támadásainak. Szerinte vagy szüntessük be ezen kis zsidók elleni attrocitásokat, (sic!) és inkább a nagy zsidókat, Somogyit vagy Vázsonyit tegyük el láb alól, azok jobban megérdemlik. Magam részéről vele teljesen egy véleményen voltam, azonban feltettem a kérdést, nem-e lesz ebből nagyobb baj, mint a fonyódi Tószegi kivégzéséből".[15]
Hogyan álljunk ezekhez a mondatokhoz? Elsőre úgy tűnik, hogy ez biztos nem "egy tragikus helyzetben a legkisebb ellenállás irányába menő" (katona)politikus kijelentése, hanem egy újabb atrocitások elkövetésére engedélyt/parancsot adó ember mondatai. Ám fontos az óvatosság és a forráskritika, mert mindezt egyedül Prónay feljegyzéseiből ismerjük.
Hasonló okból kezdtem el kutatni az 1919 augusztusi eseményeket. Lehet-e új, eddig fel nem tárt forrásokat találni a Prónay-feljegyzésekben közölt augusztusi szóbeli paranccsal kapcsolatban? Úgy látszik, hogy igen. Mindez azt bizonyítja, hogy alapos és átfogó levéltári kutatásokkal kell feltárni a fehérterror korai szakaszát, a benne szereplők tetteit, motivációit és a különböző szinteken levő csoportok egymás közötti kapcsolatát.
Az állami erőszak szintjei és a más eseményekkel való összehasonlítás kérdése
Máthé Áron azt is felveti, hogy „a magyarországi fehérterror 600 és 1000 közé tehető áldozatainak száma elenyésző például a finnországi polgárháborúban lezajlott fehérterror mintegy 10 ezer halálos áldozatával szemben”. Véleménye szerint az „oroszországi polgárháború vagy a galíciai-ukrajnai hadszínterén az akármelyik harcoló fél által elkövetett pogromok” és „a Kárpátoktól északra-keletre dokumentálható, együttvéve legalább 100 ezret elérő áldozati szám mellett” a magyarországi antiszemita hullám „egyszerűen eltörpül”. Majd – többek között – felhozza, hogy az 1907-es romániai parasztfelkelés utáni megtorlás mintegy 10 ezer halálos áldozatot követelt. Majd felteszi, de nem válaszolja meg azt a kérdést, hogy „a szétesőfélben levő Magyarországon, illetve egy felbomlás jeleit mutató magyar társadalomban hasonló volumenű vérfürdők nem történtek”.
Az ilyesfajta összehasonlításokkal kapcsolatban nekem komoly fenntartásaim vannak. Először is tegyük fel a következő kérdést: a magyarországi vörösterror – Váry Albert által megállapított és legmagasabbnak tűnő, a Horthy-korban használatos – kb. 600 áldozata is „elenyésző” akkor? Ugyanis az meg „eltörpül” az oroszországi vörösterror áldozataihoz képest, hiszen ott előfordult, hogy egyetlen városban, egyetlen (!) nap alatt gyilkoltak meg ugyanennyi vagy még több embert. És még lehetne folytatni a sort a hasonló, de szerintem inkább a felelősséget elmosó számháborús összehasonlítással.
Amennyiben összehasonlítási alapot keresünk, akkor véleményem szerint az ország lakosait közvetve érintő XIX. és XX. század eleji „magyarországi” állami erőszak lehetne jó és megfelelő összehasonlítási alap. A kiegyezést követően az állami erőszak a legszigorúbb esetben is „csak” a törvényes eljárást követő halálos ítéletek kiszabásában vagy a rendet fenntartani igyekvő csendőrsortüzek alakjában jelent meg. Az állam ezen túl nem alkalmazott halálos erőszakot saját lakosságával szemben. Az 1919-es események ehhez képest minőségi változást jelentettek, s a korábbiakhoz képest mind mértékükben, mind pedig koncentráltságukat tekintve kirívónak tekinthetők. A Tanácsköztársaság, valamint az állam babérokra törő Horthy és az általa vezetett Magyar Nemzeti Hadsereg alakulatai a hatóságuk alatt álló területeken addig nem látott mértékben használtak fegyveres erőszakot – politikai/ideológiai alapon – a lakosság egyes csoportjaival szemben. Ennek mértéke és intenzitása természetesen egymástól eltérő és további alapos vizsgálatokat igényel.
Mindezek tisztázás után természetesen lehet, sőt szükség is lenne összehasonlító erőszaktörténeti kutatásokat folytatni, amely felméri – s nem csak a halálos áldozatok számát mechanikusan egymás mellé téve –, hogy milyen jellegzetességei voltak egyes országokban az első világháborút követő állami és nem állami erőszaknak.[16]
A román megszállás áldozatai
Máthé Áron szerint „az évtizedekig bőségesen tárgyalt fehérterror-, és a tavalyi évben a Clio Intézet által is bemutatott vörösterror mellett volt ugyanis egy harmadik fajta terror is, amelynek kutatása éppen a trianoni százéves évfordulón méltó emlékezés lenne az áldozatokra. Ez pedig a cseh, román, szerb és francia megszállók által elkövetett „fekete terror” bűncselekményeinek sorozata”. Perczel Olivér kollégánk két éve gyűjti az ezzel kapcsolatos megyei és országos levéltári anyagokat, kutatja halotti anyakönyvi szinten a román megszállás halálos áldozatait, valamint tárja fel a román megszállók által 1919–1920-ban elkövetett több ezer erőszakos cselekményt. Bödők Gergellyel közösen pedig egy erőszak regiszter összeállításán dolgoznak.[17]
Végül zárásként, egyetértek Máthé Áron azon mondatával, hogy „a Horthy-dosszié ítélkezési céllal történő újra- és újranyitása helyett a kérdések megfogalmazása az, ami a megértést szolgálhatja”. Remélem, hogy a feltett kérdésekre a korábbi szakirodalom teljes bevonásával és új, eddig nem, vagy nem kellő mértékben kutatott források alapján adhatunk válaszokat.
[1] Főszerkesztői e-mail, 2020. március 11.
[2] „A forradalom és ellenforradalomra vonatkozó feljegyzéseimet […] 1922. év után kezdtem ceruzával naplófüzetembe papírra vetni. Segítségül véve részben már meglévő jegyzeteimet és egyéb ezekre vonatkozó iratokat is, azonkívül a történtek még élénken voltak emlékezetemben. De csak most, évek múlva érek rá azokat néhol kibővítve írógépbe diktálni azért, hogy olvashatóbbak legyenek és az utókornak, illetve a történelemnek kútforrásul szolgáljanak”. Politikatörténeti Intézet Levéltára, VI. 973. 2. ő.e. Prónay Pál: Ellenforradalmi naplójegyzeteim, 1918–1921. II. kötet. 1.
[3] Az Est, 1919. október 7., 2.
[4] Uj Nemzedék, 1919. október 9., 2. Lásd még ehhez Turbucz Dávid: A Horthy-kultusz 1919–1944. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet Budapest, 2016. 67, 179, 182.
[5] Gratz Gusztáv: A forradalmak kora. Magyarország története, 1918–1920. Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1935. 263.
[6] Hollós Ervin – Lajtai Vera: Horthy Miklós, a fehérek vezére. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1985. 136–172.
[7] Kolontári Attila: Alekszej von Lampe, Vrangel báró katonai képviselője Magyarországon. MOSZT, Pécs, 2015.
[8] Uo. 25.
[9] Uo. 25.
[10] Varga István: Adalékok a zsidóság fonyódi történetéhez. Veszprém, Agenda Natura, 2005. 47-209; Bodó Béla: The Tószegi Affair: Rumors, „The People’s Verdicts” and Provincial Antisemitism in Hungary, 1919-1921. Yad Vashem Studies 36 (2008), 115–153; Bodó Béla: The White Terror. Antisemitic and Political Violence in Hungary, 1919–1921. Routledge, 2019. 1–43.
[11] Varga István: Fonyód 1919-ben. Források Tószeghy Albert és társai meggyilkolásához. 2019.
[12] Politikatörténeti Intézet Levéltára, VI. 973. 2. ő.e. Prónay Pál: Ellenforradalmi naplójegyzeteim, 1918–1921. II. kötet. 207.
[13] Uo. 208. Érdemes megemlíteni azt a különös szerkesztői döntést, hogy a Prónay feljegyzéseit tartalmazó 1963-as mű, nem tartalmazta a fonyódi eseményekkel kapcsolatos ezen részeket. Szabó Ágnes – Pamlényi Ervin: A határban a Halál kaszál... Fejezetek Prónay Pál feljegyzéseiből. Kossuth Könyvkiadó, 1963.
[14] Lásd ehhez Emily R. Gioielli: „White misrule”: terror and political violence during Hungary’s long World War I, 1919–1924. Doktori disszertáció, Central European University, 2015.
[15] Politikatörténeti Intézet Levéltára, VI. 973. 2. ő.e. Prónay Pál: Ellenforradalmi naplójegyzeteim, 1918-1921. II. kötet. 261–262. A Szabó Ágnes – Pamlényi Ervin: A határban a Halál kaszál... Fejezetek Prónay Pál feljegyzéseiből című könyv (Kossuth Könyvkiadó, 1963. 160) egy kisebb eltéréssel adja vissza ezt a beszélgetést ("zsidóhullák" helyett "zsidó hullát" ír).
[16] Lásd legújabban: Paksa Rudolf: A fehérterror „logikája”. In: Müller Rolf – Takács Tibor – Tulipán Éva (szerk.): Terror 1918–1919. Forradalmárok, ellenforradalmárok, megszállók. Jaffa Kiadó, Budapest, 2019. 217–246.
[17] Perczel Olivér: Bihar megye román megszállása, 1919–1920. Új Nézőpont, 2019/4. szám. 93-109; Perczel Olivér: A Hajdúság román megszállása, 1919–1920. In: Bárány Attila – Novák Ádám – Szakács János (szerk.): Történeti Tanulmányok XXVI. A Debreceni Egyetem Történelmi Intézetének kiadványa. Debrecen, Debreceni Egyetem, 2018. 183–211.
