„Nagy tömegek hisztériája, félőrültségi állapota”. Horthy-kép, történelem-kép – Máthé Áron válasza G
Március 15-én, a jeles napon tette közzé Gellért Ádám válaszát a Clio Intézet honlapján a Vasárnap.hu felületén megjelent írásomra, amelyben Gellért egy korábbi cikkére reagáltam.
Szeretnék néhány olyan pontot megjelölni, amelyek megítélésem szerint a vita lényegét illetik.
Az első a Gellérték által közölt irat újdonsága.
Álláspontom szerint a fehérterror a Horthy-korszakban köztudomású volt, Gellért szerint viszont ez „nagyon meglepő állítás, hiszen az egész Horthy-korszakban úgy általában tagadták a fehérterror létét.”. Szerintem meg ez a meglepő, hogy Gellért ilyesmit ír le. Egy korábbi interjújában ugyanis úgy fogalmazott, hogy a Hungaricana adatbázist szokta ajánlani egy-egy kutatás kapcsán az első lépések egyikének.[1] Ezen az adatbázison pedig elérhető a Nemzetgyűlési Napló, amelyben a Nemzetgyűlés 1920. évi február hó 20-án, pénteken tartott 3. ülésének jegyzőkönyvét olvasva rögtön a miniszterelnök (!) Huszár Károly szavai között találhatjuk a következő megjegyzést: „Aki akár jobboldali, akár baloldali terrorral irritálja a közvéleményt, az itt újabb viharok magvát veti el s esetleg újabb társadalmi erupcióknak válik okozójává.” (19.o.) Ha valamit a miniszterelnök a nyilvánosság előtt, a legfőbb politikai fórumon mond el, azt nagyon nehéz nem köztudomásúnak tekinteni. Ráadásul olyan is akadt a korszakban, aki felvetette Horthy felelősségét, méghozzá Beniczky Ödön volt belügyminiszter (igaz, két királypuccsban való részvétele után, egy vitatható bizonyíték alapján, de ez nem tartozik szorosan a tárgyhoz). Mondhatjuk tehát, hogy a fehérterror léte, és Horthy ebbéli vitatott szerepe köztudomású tény volt a polgári korszak kezdetétől fogva.
A Nemzetgyűlés 1920. február 20-i ülésének jegyzőkönyve (19. o.)
Az inkriminált kérdést azonban ketté kell választani. Az első az irat tartalmának újdonsága: én továbbra is állítom, hogy ilyennel nem rendelkezik. A második a formai újdonsága: nos, valóban, ilyen jellegű irat még nem került elő. Hogy azután ennek mennyi a forrásértéke – t.i. hogy valaki egy szóbeli parancsra hivatkozik – az egy másik kérdés, további az is kérdés, hogy ebben az esetben számít-e bármit, hogy valami akkor vagy később került a papírra. Megjegyzem, Prónay emlékiratai esetében sem az eltelt időt önmagában kell mérlegelni forráskritika szerint, hanem azt, hogy amikor ezeket papírra vetette már egy gyűlölködő, megkeseredett, frusztrált figura volt.
Túlzás lenne tehát azt állítani, hogy Gellért Ádám egy újként feltüntethető dokumentumot „dobott be” pusztán azért, hogy úgymond egy jót horthyzhasson; ugyanakkor az is kétségtelen, hogy manapság egy történész, ha nem tudja jól eladni magát, ha nem mediatizálja álláspontját, akkor megfogalmazott állításai és üzenetei nem fognak szélesebb közönséghez eljutni. Vagyis mondhatjuk azt, hogy a szenzációsnak előadott lelet az ismeretterjesztés szempontjából akár szenzációsnak is feltüntethető a jelen körülmények között.
A második a polgári korszak (Horthy-korszak, Horthy-rendszer) létrejötte és az arról alkotott képünk.
Gellért elbeszélésmódjában – legalábbis, ha jól értem – Horthy és a fehérterror kéz a kézben jár, továbbá a Horthy-rendszer születésétől fogva bűnös rezsim. Ezzel szembeállít és megcáfol egy olyan vélekedést, amelyet nehéz lenne „mainstream”-nek tekinteni. E vélekedés a „jó cár – gonosz tanácsadók” 1919-1920-ra aktualizált változata. Nos, csak hogy ne legyen félreértés: Horthy és a fehérterror kétségtelenül a kéz a kézben indult el Szegedről, de a horrorisztikus mézeshetek után a felek elengedték egymás kezét. Nemcsak Horthy számára lett kényelmetlen Prónay, Ostenburg és a többiek társasága, hanem fordítva is, ugyanis Prónayt olvasva egy lassanként filoszemitává váló Horthy képe bontakozik ki – ami nyilvánvaló túlzás, de jól jelzi az idők változásait. Gellért nem velem, hanem a mainstream történetírással vitatkozik, amikor a konszolidáció fogalmát csak idézőjelbe téve használja. Ha felütjük a legutóbbi Rubicont, például ezt olvashatjuk: „Prónay a fővárosban további atrocitásokat követett el embereivel, ami a rendszer konszolidációját igen megnehezítette, ezért a kormány jobbnak látta megszabadulni tőle. A Hivatalos Közlöny 1921. augusztus 28-i száma szerint a kormányzó Prónayt saját kérelmére elbocsátotta – magyarán eltávolította – a Nemzeti Hadsereg kötelékéből. Prónay menesztése után felesége bicskei birtokán várta duzzogva, hogy újra igénybe vegyék a szolgálatait.” A nyugat-magyarországi gerillaharcok végeztével és a diplomáciai megoldás előtérbe kerülésével „Prónay magára maradt a porondon … A kormányzó alaposan megizzadt a felkelővezér dicséretében, mielőtt eltiltotta a további akciótól. … Ezzel Prónay politikai karrierjének is befellegzett.”[2] Látható, hogy Horthy államférfivé való válásában egy fontos pont volt Prónay „elengedése”. Hogy Horthy az idézőjelek nélküli, valós tartalmú konszolidáció folyamán nem nyitott új frontvonalat és a Gellért szerint „bűnpártoló” magatartással szépen csendben vagy integrálta, vagy kiszorította a fehérterroristákat, azon persze lehet utólag ítélkezni. Olyan szempontból viszont ennek nem sok értelme van, hogy ez a folyamat nem egy terrorista diktatúra elnyomó gépezetének zökkenőmentes üzemre való átállását szolgálta, hanem a magyar alkotmányossághoz való visszatérés lehetőségét, a politikai erőszak és a terror megszüntetését, szétoszlatását – és egyúttal elkenését is, ha úgy tetszik.
A fehérterror kétségtelenül ott volt a Horthy-rendszer születésénél. De ugyanígy az ezzel szemben álló keresztény-konzervatív erők is jelen voltak – nem utolsósorban magában a Nemzeti Hadseregben is.
Lássunk két példát erre! Az első példa Kecskemét. Kádár Gyula, a Nemzeti Hadsereg egykori tisztje visszaemlékezéseiben írt az eseményről: „Bennünket ezen a napon az esti órákban riadóztattak. [...] Azonnal vasúti kocsikba rakódunk, és megyünk Kecskemétre. Ezredparancsnokunk közli, hogy ott egy Héjjas Iván nevű gazdálkodó vezetésével [...] terrorbandák működnek. Feladatunk Kecskemét környékén a közbiztonságot helyreállítani, a bandákat lefegyverezni.”[3] A kecskeméti eseményeket legutóbb feldolgozó Szabó Bence így foglalja össze a történetet: "A Nemzeti Hadsereg megérkezésével a vérengzések alábbhagytak, de teljesen nem szűntek meg. […] A tiszti különítményesek még egy ideig aktívak maradtak, annak ellenére, hogy a szegedi katonai kerületi parancsnokság nyílt parancsot hirdetett a súlyos bűncselekmények megtorlására. Statáriális úton, rögtönítélő bíróság kiszabta kötél, vagy golyó általi halálbüntetés terhelte mindazon reguláris erők alá beosztott személyeket, kiket gyilkosság, rablás, gyújtogatás, rongálás, nyilvános erőszak, lázadás vagy lázongás vétségéért vontak felelősségre.”.[4]
A második példa a Dunántúlról, Tapolcáról való. Az Újság című lap néhány évvel későbbi beszámolójának címe: „Rehabilitálták Delhányi Ernő hadnagyot, aki 1919-ben a vörös terroristáktól, két hét múlva a pogromtól mentette meg Tapolca lakosságát.” A beszámoló szerint: „Eljött az ideje, hogy megállapítsák: az őrjöngő tömeg pusztításaitól meg kellett menteni a védtelen lakosságot, akármilyen jelszó is vezette a rombolókat. […] [Delhányi] Parancsnokától Biedl ezredestől és Lehár ezredestől azt a parancsot kapta, hogy páncélvonatával menjen azonnal Tapolcára, állítsa helyre a rendet és a pogrom összes résztvevőit tegye ártalmatlanná, vegye őrizetbe és szállítsa át őket Zalaegerszegre. […] Az ellenforradalom áldozatai [t.i. az ellenforradalmárok közül a vörösök elleni harcban elesettek] Pető István hadnagy és Rosenberg Géza székely katona sírja mellé odakerültek a pogrom három szerencsétlen áldozatának sírjai. Tapolca városa kegyelettel saját halottjának tekintette mind az öt halott sírját és évről-évre megkoszorúzták ezeket.[5]
A harmadik pont a nemzetközi összehasonlítás kérdése.
Gellért válaszában óvva int a nemzetközi összehasonlításoktól. Ennek két okát jelöli meg: az egyik, hogy nem nemzetközi összehasonlítást kell tennünk, hanem Magyarország korábbi állapotához, t.i. az állami erőszak 1914 előtti használatához kell hasonlítani a fehérterror kérdését. A másik, hogy ebben az esetben a magyarországi vörösterror áldozatainak számát is „elenyészőnek” kell tekinteni. Megítélésem szerint a kettőt össze kell kötnünk. Magyarországon 1918 őszén ugyanis annyira felborult a rend, hogy az 1919 márciusában hatalomra került kommunistáktól éppen az 1914 előtti „törvény és rend” uralmát várta vissza a társadalom. Maga Váry Albert így adta tudtára a Gyűjtőben fogva tartott Kun Bélának és elvtársainak a szabadulást és a hatalom megszerzését: „Uraim! Hazánk egén sűrű felhők tornyosultak. A négyesztendős véres háború, mely hazánk fiainak, alkotó munkásembereinek legjobbjait vitte sírba, vagy tette nyomorékká, bénává, a megmaradt erőink megkímélését követeli valamennyiünktől. Elég volt a vérből, a könnyből.”[6] Kicsit előbb, 1919. január 26-án ezt írta le Molnár Gergely orgoványi lelkipásztor: „Annyi bizonyos, hogy nagy szükség volna rendteremtésre, mert a nép mód nélkül egyenetlenködik és iszik.”[7] Vagyis azt láthatjuk, hogy a lezáratlan háborút, és ebből következően a kommunista hatalomátvétel előtti, „őszirózsás” időszakot a kortársak a teljes szétesés, a tohuvabohu állapotának ítélték meg, s a kommunistáktól legfőképpen és mindenekelőtt a rend helyreállítását várták. A „rend” fogalma pedig kétségtelenül az 1914 előtti törvényességet jelentette. Tehát Gellért állításával szemben nem a fehérterrort kell a Monarchia időszakának állami erőszak-használatához hasonlítani, hanem a vörösterrort. És ebben az összehasonlításban már egyáltalán nem elenyésző a legalább 600 áldozat, mivel 1914 előtt idehaza állami terror egyáltalán nem létezett.
Arról van szó tehát, hogy amikor egy társaság első lépésben szétveri az alkotmányos rendet, majd utána átadja (átjátsza? átszerencsétlenkedi?) a közhatalmat egy vele politikailag egybemosódó (de legalábbis egybemosható) másik társaságnak, amely ezt a hatalmat nem a rend helyreállítására, hanem terrorintézkedésekre, és a megszokott életmód elleni teljes kampányra használja fel, akkor nem lehet azon meglepődni, hogy a „jogbiztonság” fogalma kiüresedik, és az előbbiek bukása után, a harmadik lépésben mindenféle fegyveres alakulatok kezdenek el garázdálkodni. Tehát nem a fehérterror a meglepő, hanem az, hogy a bosszúhadjárat parttalanságával szemben álló erők – az alkotmányos rend hívei – ennek megálljt tudtak parancsolni, a nemzetközi kitekintésben alacsonynak mondható áldozati szám árán. Hogy Horthy miért állt fokozatosan ezek oldalára – külső nyomásra, meggyőződésből, esetleg a kettő miatt egyszerre – az tulajdonképpen majdnem mindegy is, hiszen nem mennybe menesztésről van szó.
És hogy a nemzetközi összehasonlításnak miért van értelme? Egyrészt azért, mert Magyarország nem a semmiben lebegve létezik. Másrészt azért, mert ezt mások is megteszik: „Érdemes megjegyezni, hogy míg Magyarországon, ahol 1919-ben erőszakos rasszista (antiszemita) mozgalom szabadult el, az egymást követő magyar kormányok – bár alapvetően soviniszták és revizionisták voltak, és ízig-vérig reakciósak – mindent, ami lehetséges volt, megpróbáltak és megtettek annak érdekében, hogy fékezzék, sőt hogy elfojtsák az ilyen mozgalmat, hogy ne keltsenek ellenérzéséket külföldön. Nálunk – ellenkezőleg – a Ionel Brătianu vezette kormány [1922-26, 1927] dacolva a külföldi és hazai közvéleménnyel, antiszemita és terrorista mozgalmakat kezdeményezett és bátorított, csak azért, mert ezt diktálták rosszul felfogott pártérdekek.”[8]
„Óh szép biedermeier korszak! Miért nem élhettem én benned?”
A helyzet kettősségére (és egyébként az inkriminált ügyek köztudomású mivoltára) utal a nemrég megjelent „Trianon arcai” című kötetben Kainz György magánhivatalnok naplójából két bejegyzés. 1920. január 8-i bejegyzésében ezt írja: „A vasasok szakszervezetének házát ma a karhatalom erős gyűrűvel körülzárta, a Thököly úton, a templommal szemben gépfegyvereket állítottak fel. Vajon mi lehet az oka ennek a rendszabálynak? Úgy látszik, a szociáldemokraták még mindig nem férnek a bőrükbe! Ki kellene irtani őket, no de bízzuk ezt Horthyra, az majd ráncba szedi őket.”. Fél évvel később viszont már ezt írta: „Újabb statáriális rendelet jelent ma meg, a zavargások, pogromszerű egyéni akciók tették ezt nyilván szükségessé. Néhány nap óta azonban arról is hallani, hogy a Nemzeti Hadsereg tisztjeit szisztematikusan elteszik láb alól! Négy merénylőt sikerült megfogni.”. Utána pedig így folytatta: „Óh szép biedermeier korszak! Miért nem élhettem én benned? Akkor nem voltak nihilisták, bolsevikiek, nem volt vörösterror meg fehérterror, nem volt pogrom. Nem, az emberek békésen, megférve éltek, a szépnek, a kultúrának, a művészeteknek, éltek maguknak, élvezték az életet!”[9] Aligha kétséges, hogy ezek a sorok jelzik, hogy a középosztály a rendre vágyott, és mellette a boldog békeidők visszahozását várta attól, aki hatalmon volt. Ezt vágyat pedig az adott esetben nagyon sokan vélhetően Horthyba álmodták bele.
Így tehát azt is mondhatjuk, hogy Horthy nem a fehérterrornak köszönhette hatalmát – de legalábbis nem kizárólag a fehérterrornak, az mindössze egy tényező volt a sok közül. Ráadásul néha kontraproduktív is volt: „A szegénység lelkén egyre rág a méreg, melyet beleoltottak, meg elkeserítette őket a kegyetlenség is, mellyel a fehérterror a szegények ezreit kínozta, megcsonkította és irgalmatlanul kivégezte.”[10] A Molnár Gergely református lelkipásztor által írott „Orgoványi Naplóban”-, vagy a fentebb idézett Kainz György naplójában feljegyzett esetekben azt láthatjuk, hogy nem úgy tűnt, hogy a berendezkedő rendszerrel szembenállók valóban „meg lettek volna terrorizálva”. A másik oldalon pedig Horthy volt a legkisebb közös többszörös, akit a belföld nagy része és a külföld hajlandó volt elfogadni. „Horthy volt az a kompromisszumos jelölt, akit az ekkor Magyarországon létező összes számottevő hatalmi csoportosulás elfogadott […] Horthy politikai-taktikai érzékéről azt viszont elismerőleg kell megjegyezni, hogy bármi is volt az elképzelése az optimális politikai rendről és benne a saját szerepéről, amíg úgy érezte, hogy van egy agilis és eredményeket szállító miniszterelnöke, addig nem állt Bethlen útjába.” – ahogyan Romsics Gergely fogalmazott.[11] Mindezt egy olyan helyzetben kellett elérni, amelyet Kecskemét városának közgyűlésén így jellemeztek: „Valósággal nagy tömegek hisztériáját, félőrültségi állapotát észlelhettük, majdnem minden embernek megbillent a lelki egyensúlya.”.[12] Hogy ebből a helyzetből a stabilitást megőrizve ki lehessen lépni, és megátalkodott fehérkülönítményes tisztek helyett olyan munkatársakat választani, akik egy országot valamelyest irányba tudnak állítani a teljes összeomlás, kirablás után – én továbbra is állítom, hogy ehhez államférfihoz méltó kvalitások kellettek.
Máthé Áron
történész
u.i.: Nem véletlenül írtam alá a cikket mindenféle titulus nélkül. Ugyanis még a NEB elnökhelyettesének is lehet véleménye a XX. századi történelmünk nagy kérdéseiben, hivatali mandátumán kívül is. Ennek a tiszteletben tartása a párbeszéd folytatásának elengedhetetlen feltétele.
[1] „Első lépéseknek inkább a Wikipédiát, a Hungaricanát, az ADT Arcanumot, majd a könyvtárat javaslom.” Lásd: „Hiába az emlékezetpolitika, a végén az emberek úgyis a színvonalas műveket fogják megvenni és elolvasni”, Cseri Péter interjúja Gellért Ádámmal, in: 168 Óra Online kiadása, 2019. július 20, az interneten: https://168ora.hu/kultura/tortenesz-tarsadalom-gellert-adam-171405 )
[2] Tóth Imre: Lajtabánság. Felkelőállam a nyugati végeken, in: Rubicon 2020!.sz., 11-12, 17.o.
[3] Idézi: Szabó Bence: A direktóriumtól az ellenforradalomig. Az 1919-es román megszállás kecskeméti eseményei, in: Fons, XXVI.évf., 2019/4.sz., 446.o.
[4] Szabó 2019., 448.o.
[5] Az Újság, 1925-10-15 / 79. szám, 3-4.o.
[6] Kun Béla a kortársak szemével, szerk.: Petrák Katalin, Kossuth Könyvkiadó, 1986. 153. o.
[7] Molnár Gergely: Orgoványi Napló, szerk.: Molnár Miklós, Kortárs Könyvkiadó, 2002., 191.o.
[8] Zaharia Boilă: Amintiri și considerații asupra mișcării legionare, Cluj-Napoca, 2002., 24.o., idézi: Miskolczy Ambrus: „A Sátán jegyében” avagy a „történelem terrorja”. Románia 1918-1945., Kalota Művészeti Alapítvány – Napút Kiadó, Budapest, 2019., 64.o.
[9] Kainz György hivatalnok naplója, in: Trianon arcai. Naplók, visszaemlékezések, levelek. Szerk.: Kunt Gergely-L.Balogh Béni-Schmidt Anikó, Libri Kiadó – Magyar Nemzeti Levéltár, Budapest, 2019., 156.o., illetve 195-196.o.
[10] Molnár Gergely, i.m., 236. o.
[11] Két mondatban nem lehet kifejteni, hogy Horthy fasiszta volt vagy nemzetmentő, Cseri Péter interjúja Hatos Pállal és Romsics Gergellyel, 2020. március 28. in: 24.hu, az interneten: https://24.hu/belfold/2020/03/28/horthy-miklos-kormanyzo-tortenelem-szobor-hatos-pal-romsics-gergely-paros-interju/
[12] Kecskemét. 1919. december 20. közgyűlési jegyzőkönyv. Polgármesteri jelentés. Idézi: Szabó 2019, 449.o.
A 2020. április 5-én este beérkezett választ betűhíven, a szerző által használt kiemelésekkel és tördelésben közöljük. A Nemzetgyűlési Napló idézett oldalát illusztrációként csatoltuk.
