Az 1919. március 21-én létrejött Magyarországi Tanácsköztársaság, orosz-bolsevik típusú politikai berendezkedés, államvezetési-és hatalomtechnikai gyakorlat hazai megvalósítását tűzte ki célul. A rendszer a támaszául szánt új karhatalmi szerv, a Vörös Őrség mellett több fegyveres szervezetet hozott létre, köztük több mint kéttucat terrorcsapatot. A leghírhedtebb a Cserny József, Szamuely Tibor és Korvin Ottó vezetette csoportok váltak. Az általuk végrehajtott gyilkosságokat és retorziókat szokták vörösterrorként emlegetni.

A gyilkosságok mellett a Kommün túszokat is szedett. A politikai, gazdasági és kulturális elitcsoportok meghatározott tagjait érintő letartóztatásokra a fővárosban és a legtöbb vidéki városban sor került. A fogvatartottak zöme a régi elit tagjai, értelmiségiek, politikusok és főbb véleményformálók közül kerültek ki.

​

A Tanácsköztársaság bukását követően kezdődött az a jelenség, amelyet fehérterrornak nevezünk. A Nemzeti Hadsereg különböző alakulataihoz köthető megtorlásokra már Szegeden sor került, az atrocitások igazi hulláma azonban csak a Dunántúlon indult el, de sokan váltak áldozattá a fővárost kiürítő román hadsereg helyére történt bevonulását követően is. A döntően antikommunista és antiszemita indulatokból táplálkozó gyilkosságok végrehajtásában főleg tisztek és tartalékos tisztek jeleskedtek. A fehérterror leghírhedtett különítményes csoportjait Prónay Pál, Ostenburg-Moravek Gyula és Héjjas Iván vezették.

​

A kutatás célja az első világháborút követő terrorhullámoknak – a vörös és fehérterrornak – a lehető legpontosabb dokumentálása, a Tanácsköztársaság alatt túszként fogvatartott személyek számának megállapítása és a két terror áldozatainak összegyűjtése. Kutatásunk hangsúlyt fektet a gyilkosságok mögötti motivációk – az első világháború mentális hatásának és persze egyéni motivációk – feltérképezésére és az atrocitások helyi, regionális és országos jelenségeinek feltárására.